Lévai-Potó
A Magyar Királyi Csendőrség
„Erős, jól fegyelmezett csendőrség szükségesebb ma, mint valaha. Mert Magyarországon a háború, majd a forradalmak és a törvényes alap nélküli kormányok alatt megbomlott a törvények tisztelete, elvadultak az erkölcsök, megszűntek a tekintélyek, és ezek helyett a duhajkodás, a rablási vágy és az önkény vált mindennapivá, és ez olyan feladatokat ró az államra, amelyet csak a csendőrség segítségével tud megoldani.”
Gróf Andrássy Gyula
A „csendőrség” szót hallva ambivalens érzések kerítenek hatalmukba, de többségünkben egyértelműen negatív gondolatokat ébreszt, így a zikai erőszakot, az általános félelmet, a közutálatot, melyet alátámaszt a rend mindenkori őreivel szembeni hagyományos ellenérzés.
Az állig felfegyverzett hatósági közeg hihetetlen tiszteletet parancsolt külső megjelenésével úgy, hogy távolban feltűnő alakja reszketést váltott ki, amit a mindig fényesre bokszolt fekete csizma, a köpeny, a kakastollas csákó és a puskára feltűzött szurony tett igazán nyomatékossá. Nincs ellentmondás, nincs ellenszegülés, nincs ellenvélemény.
A csendőr tehát maga volt a hatóság, az állami erőszak metaforája, aki hírhedt „csendőrpofonjai” által a pofozkodó államot reprezentálta, a politikai és közbiztonsági feladatokat pedig késlekedés és kímélet nélkül végrehajtotta.
