Kommandó a II. világháborúban
Azok a katonai vagy rendőrségi egységek tartoznak a különleges alakulatok közé, amelyekre jellemző a speciális feladatkör és szervezeti felépítés, kiképzés és felszerelés, emellett válogatott katonákból állnak, valamint a hagyományostól eltérő harcászati eljárásokat és haditechnikai eszközöket alkalmaznak.
A hadakozás történelmében már az ókorban is léteztek olyan katonai egységek, amelyek többé-kevésbé megfeleltek a modern definíciónak, a középkorban pedig a jelentős katonai potenciált birtokló hatalmak szinte kivétel nélkül alkalmaztak hasonló fegyvernemeket.
A Kr. e. 5. század ban keletkezett, Szun Ce nevéhez kötött, az ókori hadtudomány mai szemmel nézve is lenyűgöző fejlettségét hirdető A háború művészete is számos példabeszédben tér ki a csekély létszámú, ám kiemelt harcértékű „élcsapatok”(harci szekerek, nehézíjászok, stb.) hatékony alkalmazására.
A hadviselés történelme során a különleges egységek hatalmas fejlődésen mentek át, ám az alapelvek a mai napig változatlanok. Az elit alakulatok valódi harcászati értékét nem a nyers erő mutatja meg, lévén ezek az egységek számszerileg eltörpülnek a hagyományos alakulatokhoz mérten: a speciális feladatköröket ellátó egységek magas szintű képzettségük, rendíthetetlen harci moráljuk, különleges fegyverzetük és felszerelésük, páratlan rugalmasságuk és harctéri hatékonyságuk miatt nem számszerűsíthető előnyöket garantálnak az adott hadsereg számára. A második világháború története is igazolja ezt az elvet, hiszen a tengerészgyalogsági kommandók, a német ejtőernyősvadászok, a szovjet mesterlövésznők, a sivatagi mélységi felderítők, az amerikai légideszantosok vagy a brit hírszerzés különleges ügynökei olyan katonai feladatokat hajtottak végre, amelyeket a reguláris alakulatok aligha tudtak volna véghezvinni, hadászati jelentőségük pedig jócskán túlmutatott az adott alakulat puszta létszámán.
